A minap néztem meg az, ’Amikor eljön Joe Black’ című, 1998-ban készült, amerikai filmet.
Első percek után kicsit az volt az érzésem, hogy a film szokatlanul lassú, kissé vontatott, nem dobál elénk látványelemeket, akciódús eseményeket. Aztán megértettem, hogy az egész film története az emberi létünk számtalan mély kérdésével szembesít, amit képtelenek lennénk befogadni, ha nem szakadnunk ki az ingerküszöbünket folyton ostromló impulzusvilágból.
A film rövid története: William Parrish (Anthony Hopkins) pazar körülmények között él két szerető lányával a közelében s néhai felesége emlékével a szívében. Éppen két nagy, számára fontos esemény van készülőben. Az egyik cégének egyesítése egy másik mamutvállalattal, a másik pedig 65. születésnapja, melynek alkalmából idősebb lánya világraszóló partit szervez. Ekkor megérinti a halál szele, majd félelme megtestesül, és belép otthonába. A megnyerő fiatalember képében érkezett Halál (Brad Pitt) éppen magával akarja vinni, amikor meglátja William gyönyörű lányát, és beleszeret. A Halál beköltözik hozzájuk, és a házigazda családi és üzleti életét egyaránt felforgatja. Elérkezik azonban a 65. születésnap, amely napon a Halál magával viszi Parrish-t. A földi lét elhagyása az emberi bőrbe bújt Halál számára is nehéz megpróbáltatás, hisz megtapasztalt számtalan emberi és erkölcsi értéket. Miközben Parrish-t várja, és átgondolja az emberek között töltött napjait, elkezdődik az ünnepi TŰZIJÁTÉK, ami végképp „megolvasztja” a Halál rideg voltát, és életében először könnyek csordulnak ki a szeméből. (50 másodperctől az 1 perc 25 másodpercig tartó rész)
Hát ilyen a tűzijáték! Mulandó szépségével, pompájával, az eget megvilágító izgalmas vibrálásával felerősíti érzéseinket, legyen az akár öröm, ünnep, bánat, vagy épp az elmúlás.
Még a Halál szemébe is képes könnyet csalni!
Felhasznált forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Ha_elj%C3%B6n_Joe_Black
